Mikor kislány voltam, templomba és hittanra kellett járni.
A faluban van egy apácarend, így hát két irányból jött folyton (a paptól és az apácáktól is), hogy vizsgáljuk meg Istennel való kapcsolatunkat. S én is szerettem volna beszélgetni Istennel, úgy, ahogy többen elmondták.
Ilyen formán akartam megvizsgálni a hitem. Őrajta keresztül. 
Sosem kaptam jelet.
Mindig, mikor aztán hittanról battyogtam hazafelé, akkor szóltam Istenhez, hogy:
Na, most egyedül vagyok. Kérlek, szólj hozzám!
Hiába kérleltem, csak nem szólt.
S aztán csak sírtam, hogy én nagyon rossz ember lehetek, ha szóra sem méltat.
Addig kértem, hogy adjon jelet, míg végül egyszer csak már nem kérleltem.
Kötelező volt persze templomba és hittanra járni, de már csak elvárás miatt mentem, mert hát gyerek voltam. Nem dönthettem ebben.

18 éves voltam, mikor megismerkedtem a new age sátánista közegével.
Ijesztő volt, de egy barátom folyton mesélt erről az apukája kapcsán.
Aztán találtam egy agykontroll könyvet, amiben kizárólag egy fejezet érdekelt: az, hogy hogyan kell gyógyítani.
(Valahogy éreztem is, hogy ez az egész nem jó irány, de akkor ezt ki akartam próbálni.)
Sok embert és állatot kezeltem ezzel a technikával a tudtuk nélkül, s egy idő után elkezdtem hangokat hallani. Valahogy tudtam kezelni magamban, de ez is ijesztő volt.
Végképp azt éreztem, hogy nem jó erővel dolgozom.
Utána a szomszédos, nagyvárosba kezdtem el templomba járni. Ott más ingerek értek, és át is hívott a pap, hogy indul bérmálkozást előkészítő hittan, szeretettel várnak.
Ott egy alkalommal szóba került ez az egész és mondták a hittanos társaim, hogy mindenképp keressem meg ezzel a papokat.
Elmeséltem a fiatalabb atyának és vissza kellett mennem egy másik alkalommal, mikor négyen imádkoztak felettem.
Aznap éjjel azt hittem bosszút fog állni maga a sátán és egész éjjel az ajtómat néztem, s akkor imádkoztam Istenhez, hogy óvjon meg tőle.
Ugyan elkerültek a továbbiakban a két világ közti hangok és soha többet nem használtam efféle módszert, valahogy ebben a katolikus közösségben sem tudtam megmaradni. Éreztem, hogy nem kapok semmit ott sem. Mintha Isten nem tudott volna hozzám szólni.
A rákövetkező években sok embertől hallgattam meg a történetüket, hogy mennyire csalódtak az egyházban ilyen-olyan okból.
Egyszerűen a hétköznapi életben használhatatlan volt számomra, amit ott kaphattam és még gonosznak, álságosnak, negédesnek is láttam ezt a közeget.
Ekkor távolodtam el végérvényesen.

Valahogy úgy éreztem, nem ilyen életem kellene legyen, nem az történik, aminek történnie kell...nem én vagyok ez az egész. Ez nem az én életem.
Szóval tudtam, hogy ez a világ valahogy nem esik kézre, s a dolgai hidegen hagynak, elborzasztanak, mégis egy idő után meg akartam felelni külső elvárásoknak.
Ezért hát évekkel később, mikor megismerkedtem valakivel, akkor nem sokra rá össze is házasodtam egy olyan emberrel, amilyet senkinek sem kívánok. 
A férjemmel való házasságomban sírtam, hogy ne hagyjon el Isten és mondja meg, miért történnek velem ilyesmik.
Miért nincsen egy sablon életem, mint másnak? Miért nincs normális férjem? Miért kellett sokakkal megszakítanom a kapcsolatot? Miért nincs gyerekem és egyáltalán senkim?
Nem kaptam választ.
Néhány embert küldött mellém Isten, akik megerősítettek abban, hogy a házasságomnak valahogyan véget kell vetnem úgy, hogy valami csoda folytán az békében zajlódhasson le.

Tudtam, éreztem, hogy ez a mélység, amibe épp zuhanok, azért történik, mert tartok valami felé. Talán ez a mélység volt a legerősebb sugallat addigi életemben, hogy tartok valami felé, ami által viszont minden átfordul majd és visszatekintve látni fogom, mivégre történt mindez. Abban is biztos voltam, hogy az utolsó idegenig az utcán...mindenkit-mindenkit megerősítésként küldött Isten, hogy ennek vége lesz egyszer.

A szüleimnek, azóta sem mondtam el, min mentem keresztül. Persze mára már nevetek az egészen.
Ők nem kérdeztek és én ezért akkor nagyon hálás voltam.
Nem akartam, hogy féltsenek vagy bármilyen negatív érzést keltsek.
A férjem, folyton fenyegetőzött, mikor valami nem tetszett neki, ki akarja ezt a családjával közölni?
Ki meri bevallani, hogy azért van egy házasságban, mert nem mer kiszállni?
S, mivel sokáig szerettem volna segíteni neki és nem akartam, hogy a szüleim haragudjanak rá, így bármennyire is nem akartam hazudni vagy titkolni ezt az egészet, nem vitt rá a lélek, hogy beszéljek erről.
Végül úgy fogalmaztam meg, hogy békében akarok elszakadni, ha már nem tudok segíteni. Csak nem tudtam, hogy hogyan történhet ez meg.
Éltem a napjaimat egymás után, tehetetlenül.

Talán ekkor kellett volna először meglátnom, hogy semmi sem rajtam/rajtunk, embereken múlik. Csak hát az életben a rossz dolgokra automatikusan nem tudunk áldásként tekinteni. Esetleg utólag és csakis Isten által.